2014. november 9., vasárnap

1. Csoda - Halál

Sziasztok kis csodahozók! ^^
Ma is egy új fejezettel szolgálok nektek, remélem lesz is olyan ember, aki az elolvasására vetemedik!

- Siess már! - kiabált hátra Emily.
- Igyekszem, de nem olyan egyszerű ebben a cipőben futkorászni. Ráadásul, ha feltűnt volna, az előbb elcsúsztam a jégen, ezért maradtam le! - vágtam vissza. Erre megállt és fürkésző tekintetével mosolyogva végigmért. Nem nyújtottam különleges látványt, vállig érő barnás hajam kicsit kócosan, de rendezetten állt, néhány tincs belógott az arcomba, így eltakarva barnás zöld szememet, amit mindenki dicsért, bár szerintem nem valami előnyös a színe. Alacsony voltam, ezért senki nem gondolta volna elsőre, hogy tizenöt éves vagyok, vastag télikabátom nevetségesen állt rajtam, az Emilytől kölcsönkapott magassarkú csizma pedig törte a lábamat, így sántítottam is.
- Tényleg elég siralmasan nézel ki - állapította meg mosolyogva, és mikor beértem, egymás mellett mentünk tovább. A lábunk tompán kopogott a földön, amolyan aláfestésként hangos nevetésünkhöz, amivel az egész környéket felvertük. Az utcán lézengő néhány járókelő utánunk is nézett, de mindenki tudta, hova igyekszünk.

Mikor elértük célunkat, megálltunk. Emily felém fordult.
- Ugye tudod, hogy ez életem legfontosabb pillanata? - kérdezte, majd megszorította a vállamat. A szemébe néztem.
- Igen. Igyekszem nem elszúrni - mosolyogtam rá. Egy erdő szélén álltunk, majd mikor Emily elengedett, beléptünk. Egy hosszú séta után egy hatalmas tisztásra értünk, aminek közepén ott állt a legfenségesebb dolog, amit valaha láttam. Juletre. Tulajdonképpen ő volt a világ központja, bár külső szemlélőnek csak egy gigantikus fenyőfának tűnhetett. De nekünk egy csoda, hiszen minden 17 évnél idősebb ember Juletréből nyerte energiáját, a fa éltette őket. Ezért is volt ez a nap nagy Emily számára. Ma vált felnőtté.

- Á! Hát itt vagytok! Emily! Miért késtél? Hiszen te vagy az ünnepelt! - rohant oda hozzánk fontoskodva nagynénék, és mintha engem észre sem vett volna, a tisztás közepére vezette nővéremet - Figyelem! Figyelem! - kiabált - Bemutatom nektek Emilyt! - mutatott testvéremre úgy, mintha senki sem ismerné a családtagjaink közül. Mindenki felé fordult, és megtapsolták, majd előkapták kis ajándékaikat és Emily felé özönlöttek. Én persze egyedül maradtam, és az erdő szélén állva várakoztam, hogy mindenki végezzen, mert én már odaadtam az ajándékomat.
- Pszt - rezdült meg mellettem a bokor -, Amanda! - hallottam a nevemet, mire odakaptam a fejem. Noah, az egyetlen és legjobb barátom gubbasztott a bokorban.
- Te meg mit csinálsz itt? - suttogtam vissza neki - Tudod, hogy csak a családtagok lehetnek itt! Én sem kontárkodtam oda a bátyáid avatásába!
- Bocsi, de tudtam, hogy te velem ellentétben egyedül leszel majd, hiszen nem vagy egy nagy társasági ember, ezért úgy gondoltam, biztosítanom kell a szórakozásodat - válaszolta türelmesen. Ez nagyon rá vallott, hiszen sosem hagyott cserben, amióta csak ismertem. Mindig segítőkész volt, egy igazi barát, ám a közösségi élete neki sem volt éppen a legjobb, de velem ellentétben a családjával legalább jóban volt. Én csak Emilyvel voltam képes beszélgetni, ezért nem is figyelt rám senki sem, míg ő a rokonsága
 körében igazi kis sztár volt, akit mindenki imádott. Nem is értettem, az egész városból miért én vagyok az egyetlen barátja. De ez így volt rendjén, ő volt az én támaszon ismeretségünk öt éve alatt, nélküle nem is tudom, mit csináltam volna.
- Azért ne becsülj alá! - vágtam vissza
- Most is egyedül álldogálsz - rendezte le egyszerűen az ügyet, majd megfogta a lábam és berántott magával a bokorba. Egy kis sikkantás kíséretében hátraestem, majd felültem és fejbe vágtam Noaht.
- Hülye! - kiáltottam rá egy kicsit hangosan, de szerencsére az ünneplő tömeg nem vett figyelmet a külvilágról.
- Au! - dörzsölte meg a fejét egy kicsit túljátszva magát, mire elmosolyodtam - Te nevetsz a fájdalmamon? - sértődött meg ismét túl komolyan véve magát. Ezen csak mosolyogni tudtam.
- Mellesleg: Milyen volt a felkészítés? - kérdeztem. A felkészítésben a tizenhat évesek részesültek, és mint ahogyan a neve is elárulja, itt felkészítették őket a felnőtt létre.
- Unalmas. Igazából csak egy jó hosszú történelemóra - ismét nevettem.
- Akkor megszívtad - mondtam hirtelen tárgyilagosra váltva, mire ő mosolyodott el, de nem tudott mit mondani, ezért mások számára kínosnak tűnő csend ült be. Ezek a szünetek a beszélgetéseinkben megszokottak voltak. Ilyenkor mindketten elmerültünk a környezetünkben, elmerengtünk tulajdonképpen mindenen. Ez a csend egy kincs volt.
- Amanda! - szakította meg hallgatásunkat a nagynéném rikácsolása.
- Ajjaj - húztam el a számat, majd kikukucskáltam a bokor mögül - Gyorsan húzz el innen - intettem neki, majd tovább kémleltem nagynéném keresőútját, hogy kiszámítsam, mikor lenne a legfelelőbb előbújnom úgy, hogy ne vegyen észre.
- Inkább itt maradok és végignézem a szenvedésedet - suttogta, majd lelapult a megfelelő pillanatban, én pedig az alkalmat megragadva kiugrottam rejtekhelyünkből.
- Á, Amanda - jött felém hatalmas, szívéjes mosollyal a nagynéném -, hát itt vagy!

Kopp-kopp. Álmosan nyitottam ki a szememet. Hatalmasat sóhajtottam, és az ajtó felé indultam, hogy megnézzem, ki áll előtte. Mikor kitártam, Emily sápadt arcával találtam szembe magam.
- Úr isten, Emily! - szörnyedtem el - Mi történt?
- Juletre - suttogta - menj és nézd meg, mi történt vele! - lehelte utolsó erejéből, majd összeesett a padlón. Nagyon furcsálltam a viselkedését, hiszen a felnőttek sosem betegek, mert az előbb említett fából nyerik az életüket. Juletre pedig nem beteg sosem. Ijedten kaptam a számhoz.
- De az nem lehet! - kiáltottam. Lerohantam az emeletről, majd kirontottam a bejárati ajtón. Senki sehol, csak egyre több gyerek szállingózott az utcára - Emily! - futottam vissza nővéremhez. Egyedül laktunk a házban, amit anyu és apu hagytak ránk. Ők nem voltak befogadó képesek, vagyis nem tudták átérezni Juletrét, és az energiáját, ezért korábban meg is haltak. Ez sajnos így volt rendjén - Emily, mi történt? - kérdeztem tőle, hiszen ő volt az egyetlen a közelemben, aki érezte a fát, így tudta, mi vele a probléma. De nővérem nem volt magánál. Hisztérikus pánik ült ki az arcomra, hiszen ő volt az egyetlen személy, akit családtagomnak tekintettem. És érte mindent megtennék. Valahogyan visszavonszoltam nővéremet az ágyába, majd gyorsan visszafutottam szobámba, és felkaptam magamra az első ruhát, ami a kezembe akadt. Lefutottam a földszintre, kirontottam a házból, majd a sok értetlen gyerek között utat törve egyenesen az erdei tisztásra rohantam.

Mikor Juletréhez értem, szörnyű látvány fogadott. A fa haldoklott.

~*~

2014. november 7., péntek

0. Csoda - Prológus

Minden gyermek csodával a
lelkében születik, különleges
céllal, és minden egyes csoda
csupán birtokosának adatik meg.
/Téli mese/

Sziasztok, csodahozóink!
Ezzel a bejegyzéssel nyitnám meg a Karácsonyi csodát. Remélem elnyeri majd tetszéseteket, ha jobban kibontakozik a történet, majd meg is értitek, mit akar "jelenteni" ez a Prológus.

~*~

Mit tennél, ha az, ami eddig a világod központja volt, egyszer csak elpusztulna? Ha a szüleid elgyengülnének? Ha nem számíthatnál egy érettebb tanácsra? Ha senki sem cselekedne a kialakult helyzet ellen? Ha úgy döntenél, magadra vállalod a felelősséget? Ha csak egy ugyan olyan elveszett személy segítségére számíthatnál? Ha ketten indulnátok el az ismeretlenbe? Ha senki sem hinne bennetek? Ha reménytelennek látszana a helyzet? Ha már csak egy csoda segíthetne rajtatok? Ha életveszélybe kerülnétek? Ha nem tudnád, kiben bízhatsz? Ha nem tudnád, mit kell tenned?
Ha az élet-halál harcotok nem a ti életetekért folyna?