Sziasztok kis csodahozók! ^^
Ma is egy új fejezettel szolgálok nektek, remélem lesz is olyan ember, aki az elolvasására vetemedik!
- Siess már! -
kiabált hátra Emily.
- Igyekszem, de nem
olyan egyszerű ebben a cipőben futkorászni. Ráadásul, ha feltűnt volna, az
előbb elcsúsztam a jégen, ezért maradtam le! - vágtam vissza. Erre megállt és
fürkésző tekintetével mosolyogva végigmért. Nem nyújtottam különleges látványt,
vállig érő barnás hajam kicsit kócosan, de rendezetten állt, néhány tincs
belógott az arcomba, így eltakarva barnás zöld szememet, amit mindenki dicsért,
bár szerintem nem valami előnyös a színe. Alacsony voltam, ezért senki nem
gondolta volna elsőre, hogy tizenöt éves vagyok, vastag télikabátom
nevetségesen állt rajtam, az Emilytől kölcsönkapott magassarkú csizma pedig
törte a lábamat, így sántítottam is.
- Tényleg elég
siralmasan nézel ki - állapította meg mosolyogva, és mikor beértem, egymás
mellett mentünk tovább. A lábunk tompán kopogott a földön, amolyan aláfestésként
hangos nevetésünkhöz, amivel az egész környéket felvertük. Az utcán lézengő
néhány járókelő utánunk is nézett, de mindenki tudta, hova igyekszünk.
Mikor elértük
célunkat, megálltunk. Emily felém fordult.
- Ugye tudod, hogy
ez életem legfontosabb pillanata? - kérdezte, majd megszorította a vállamat. A
szemébe néztem.
- Igen. Igyekszem
nem elszúrni - mosolyogtam rá. Egy erdő szélén álltunk, majd mikor Emily
elengedett, beléptünk. Egy hosszú séta után egy hatalmas tisztásra értünk,
aminek közepén ott állt a legfenségesebb dolog, amit valaha láttam. Juletre. Tulajdonképpen ő volt a világ
központja, bár külső szemlélőnek csak egy gigantikus fenyőfának tűnhetett. De
nekünk egy csoda, hiszen minden 17 évnél idősebb ember Juletréből nyerte energiáját, a fa éltette őket. Ezért is volt ez a
nap nagy Emily számára. Ma vált felnőtté.
- Á! Hát itt
vagytok! Emily! Miért késtél? Hiszen te vagy az ünnepelt! - rohant oda hozzánk
fontoskodva nagynénék, és mintha engem észre sem vett volna, a tisztás közepére
vezette nővéremet - Figyelem! Figyelem! - kiabált - Bemutatom nektek Emilyt! -
mutatott testvéremre úgy, mintha senki sem ismerné a családtagjaink közül.
Mindenki felé fordult, és megtapsolták, majd előkapták kis ajándékaikat és
Emily felé özönlöttek. Én persze egyedül maradtam, és az erdő szélén állva várakoztam,
hogy mindenki végezzen, mert én már odaadtam az ajándékomat.
- Pszt - rezdült
meg mellettem a bokor -, Amanda! - hallottam a nevemet, mire odakaptam a fejem.
Noah, az egyetlen és legjobb barátom gubbasztott a bokorban.
- Te meg mit
csinálsz itt? - suttogtam vissza neki - Tudod, hogy csak a családtagok lehetnek
itt! Én sem kontárkodtam oda a bátyáid avatásába!
- Bocsi, de tudtam,
hogy te velem ellentétben egyedül leszel majd, hiszen nem vagy egy nagy
társasági ember, ezért úgy gondoltam, biztosítanom kell a szórakozásodat -
válaszolta türelmesen. Ez nagyon rá vallott, hiszen sosem hagyott cserben,
amióta csak ismertem. Mindig segítőkész volt, egy igazi barát, ám a közösségi
élete neki sem volt éppen a legjobb, de velem ellentétben a családjával
legalább jóban volt. Én csak Emilyvel voltam képes beszélgetni, ezért nem is
figyelt rám senki sem, míg ő a rokonsága
körében igazi kis sztár volt, akit mindenki
imádott. Nem is értettem, az egész városból miért én vagyok az egyetlen
barátja. De ez így volt rendjén, ő volt az én támaszon ismeretségünk öt éve
alatt, nélküle nem is tudom, mit csináltam volna.
- Azért ne becsülj
alá! - vágtam vissza
- Most is egyedül
álldogálsz - rendezte le egyszerűen az ügyet, majd megfogta a lábam és
berántott magával a bokorba. Egy kis sikkantás kíséretében hátraestem, majd
felültem és fejbe vágtam Noaht.
- Hülye! -
kiáltottam rá egy kicsit hangosan, de szerencsére az ünneplő tömeg nem vett
figyelmet a külvilágról.
- Au! - dörzsölte
meg a fejét egy kicsit túljátszva magát, mire elmosolyodtam - Te nevetsz a
fájdalmamon? - sértődött meg ismét túl komolyan véve magát. Ezen csak
mosolyogni tudtam.
- Mellesleg: Milyen
volt a felkészítés? - kérdeztem. A felkészítésben a tizenhat évesek
részesültek, és mint ahogyan a neve is elárulja, itt felkészítették őket a
felnőtt létre.
- Unalmas. Igazából
csak egy jó hosszú történelemóra - ismét nevettem.
- Akkor megszívtad
- mondtam hirtelen tárgyilagosra váltva, mire ő mosolyodott el, de nem tudott
mit mondani, ezért mások számára kínosnak tűnő csend ült be. Ezek a szünetek a
beszélgetéseinkben megszokottak voltak. Ilyenkor mindketten elmerültünk a
környezetünkben, elmerengtünk tulajdonképpen mindenen. Ez a csend egy kincs
volt.
- Amanda! -
szakította meg hallgatásunkat a nagynéném rikácsolása.
- Ajjaj - húztam el
a számat, majd kikukucskáltam a bokor mögül - Gyorsan húzz el innen - intettem
neki, majd tovább kémleltem nagynéném keresőútját, hogy kiszámítsam, mikor
lenne a legfelelőbb előbújnom úgy, hogy ne vegyen észre.
- Inkább itt maradok
és végignézem a szenvedésedet - suttogta, majd lelapult a megfelelő
pillanatban, én pedig az alkalmat megragadva kiugrottam rejtekhelyünkből.
- Á, Amanda - jött
felém hatalmas, szívéjes mosollyal a nagynéném -, hát itt vagy!
Kopp-kopp. Álmosan
nyitottam ki a szememet. Hatalmasat sóhajtottam, és az ajtó felé indultam, hogy
megnézzem, ki áll előtte. Mikor kitártam, Emily sápadt arcával találtam szembe magam.
- Úr isten, Emily!
- szörnyedtem el - Mi történt?
- Juletre - suttogta - menj és nézd meg,
mi történt vele! - lehelte utolsó erejéből, majd összeesett a padlón. Nagyon
furcsálltam a viselkedését, hiszen a felnőttek sosem betegek, mert az előbb
említett fából nyerik az életüket. Juletre
pedig nem beteg sosem. Ijedten kaptam a számhoz.
- De az nem lehet!
- kiáltottam. Lerohantam az emeletről, majd kirontottam a bejárati ajtón. Senki
sehol, csak egyre több gyerek szállingózott az utcára - Emily! - futottam
vissza nővéremhez. Egyedül laktunk a házban, amit anyu és apu hagytak ránk. Ők
nem voltak befogadó képesek, vagyis nem tudták átérezni Juletrét, és az energiáját, ezért korábban meg is haltak. Ez sajnos
így volt rendjén - Emily, mi történt? - kérdeztem tőle, hiszen ő volt az
egyetlen a közelemben, aki érezte a fát, így tudta, mi vele a probléma. De
nővérem nem volt magánál. Hisztérikus pánik ült ki az arcomra, hiszen ő volt az
egyetlen személy, akit családtagomnak tekintettem. És érte mindent megtennék.
Valahogyan visszavonszoltam nővéremet az ágyába, majd gyorsan visszafutottam
szobámba, és felkaptam magamra az első ruhát, ami a kezembe akadt. Lefutottam a
földszintre, kirontottam a házból, majd a sok értetlen gyerek között utat törve
egyenesen az erdei tisztásra rohantam.
Mikor Juletréhez értem, szörnyű látvány
fogadott. A fa haldoklott.
~*~